Emlékszem arra a napra, amikor 21 grammal lett kevesebb. Míg élek nem felejtem el. Hosszú, sok-sok szenvedéssel teli időszak után érte el. És mi végig ott voltunk mellette!

Amikor elkezdődött, akkor még reménykedtünk, hogy nem lesz ilyen kemény, ennyire embert próbáló. Aztán ahogy teltek a hónapok, az évek, láttuk, hogy ez nem lesz egyszerű. Nem könnyű végig nézni, ahogy a szeretted lead 21 grammot.

Egy ideig közösen küzdünk a sikerért, aztán már nem. Nem lehet megállapítani, hogy ki adja fel először, de a vége felé már azt látjuk, hogy mindenki feladta. Illetve nem feladta, hanem vár! Vár arra, hogy sikerüljön leadni ezt a pár, nagyon fontos grammot. 

Mi segíteni nem tudunk, ez az ő feladata! Neki kell megküzdeni ezzel. Mi mellette vagyunk, amit tudunk segítünk, és várunk.

És a várakozás közben felkészülünk arra, hogy sikerül neki. Vagyis csak azt hisszük, hogy fel tudunk készülni. Minden nap azt sulykoljuk magunkba, és egymásba, hogy hidd el, mindenkinek az lesz a legjobb, ha sikerül neki. És egy idő után el is hisszük, hogy felkészültünk. De nem így van!De erre csak akkor jövünk rá, amikor megtörténik. Végre, túl vagyunk rajta, megszabadult 21 grammtól. Készültünk rá, bekövetkezett, ennek így kellett lennie! Megéljük ott helyben a dolgokat, még elevenen él bennünk az utolsó hálás pillanata, amikor utoljára nézett ránk. És bármilyen kegyetlen, de ki kell mondani, túl vagyunk rajta. Ő is, és mi is.

Így abban a hitben zárjuk le a történetet, hogy mindenkinek így jó, mi pedig nagyon erősek vagyunk, elfogadjuk, hiszen hosszú ideig készültünk erre! És ez a legnagyobb tévedés, amit az évek alatt magunkba kódoltunk. De ezt ott, még nem tudjuk. Erre csak akkor jövünk rá, amikor hónapok, vagy évek múlva jön egy apró, szinte észrevehetettlen külső nyomás, ami lehet akár egy dal, egy illat vagy egy film és ennek hatására mindent megértünk.

Megértjük, hogy dehogy készültünk mi fel a kegyetlen és hosszú évek alatt, mert nem lehet! Megértjük, hogy habár midenkinek úgy jó, hogy ez a 21 gramm eltávozott, és ezt mindenki tudta is, mi őszintén, mindenfajta bűntudat nélkül, nem tudtuk ezt kimondani, nem tudtuk felvállalni. Mert úgy éreztük, hogy ha ezt kimondjuk, akkor nem vagyunk vele, nem állunk mellette, nem segítünk neki.

De vannak olyan pillanatok az életben, amikor ki kell mondani a dolgokat, még ha annyira fájnak is. Nem leszünk rosszabbak ha kimondjuk, nem szeretjük kevésbé ha kimondjuk, egyszerűen csak őszinték vagyunk. Legfőképpen önmagunkhoz. És ha ezen túl vagyunk, akkor talán felkészültünk. Akkor talán képesek vagyunk elfogadni és elengedni. De amíg bennünk él egy hamis bűntudat, addig  szenvedünk. Addig nem készültünk fel.

Akkor mondhatjuk, hogy készen vagyunk, ha önmagunkban és hangosan belekiabálva a világba kimondjuk, hogy örülök, hogy sikerült elengedned azt az annyira fontos 21 grammot. És ezzel én nem vagyok rossz, nem kérem senkinek a bocsánatát! Nem voltam rossz, sajnálom, hogy így alakult, de nem az én hibám. Nem csak az enyém… A következő jobb lesz! Engedjük el egymást őszinte tisztelettel és megbocsájtással!

És mindenki mehet tovább a saját útján.